Rehó János önkormányzati képviselő, Szolnok város KDNP frakcióvezetője, elnöke

A kommunista horda fiatalon megőlte….

Boldog Sándor István szalézi szerzetes testvér, vértanú, Szolnokon született 1914. október 26.-án, Budapesten 1953. június 8.-án oltották ki életét. 37 éves volt.

István az elemi iskola négy osztálya után 1924 és 1928 között polgári iskolában tanult, majd 1931-ig a szolnoki M. Kir. Fa és Fémipari Szakiskolában, ahol kitanulta a vasesztergályos és rézöntő szakmát. Ezután egy ideig rakodómunkásként, majd vasesztergályosként dolgozott. 1936 elején Pestre költözött, hogy nyomdászszakembernek képezze ki magát a Szalézi rend rákospalotai nyomdájában. Itt szerzetes-jelöltként (aspiránsként) hamarosan bekapcsolódott a szaléziak gyermeknevelő munkájába, főként ministránsokkal foglalkozott. Fél év elteltével kérte a felvételét a noviciátusba. 1940. szeptember 8-án tette le az első, ideiglenes szerzetesi fogadalmat.

1942-ben szalézi kisegítő testvérként sorozták be a hadseregbe. Híradósként és távírászként vett részt a világháborús harcokban, Délvidéken, Erdélyben, Felvidéken, sőt a Don-kanyarban is szolgált. Bátor magatartásáért kitüntették. A doni vereséget követően csapattestét fokozatosan nyugatra vonták, így végül Németországban érte a háború vége, ahol 1944-ben amerikai fogságba került.

A fogságból hazaérve 1945 tavaszától újra a Clarisseumban, a rend nyomdájában dolgozott (1949-ben szerezte meg a nyomdász mesterlevelet), de emellett aktívan kivette a részét a gyermekek és fiatalok keresztény szellemű neveléséből, főként mint a keresztényszociális elveket a gyakorlati életbe átültetni kívánó KIOE (Katolikus Ifjúmunkások Országos Egyesülete) rákospalotai csoportjának a vezetője. Ezt a tevékenységét folytatta akkor is, amikor 1946 nyarán belügyminiszteri rendelettel hivatalosan betiltották az KIOE-t. Ez év július 24-én örökfogadalommal kötelezte el magát a Szalézi rendben.

1948 őszén letette a nyomdászi mestervizsgát. A Clarisseum kiváló lehetőséget nyújtott az ifjúsági nevelő munkához, hiszen ebben az intézményben nem csak a rendi nyomda a Don Bosco Nyomda talált helyet, hanem elsősorban az a nevelőotthon, amelyet még 1882-ben alapított gróf Károlyi Sándorné (sz. Kornis Clarisse) árvaházként. A létesítményhez tartozott egy nagy park és cserkészotthonként szolgáló ház is. 1925-től egészen 1950 tavaszáig működött itt a szaléziak fiúnevelő intézete, ahová árvákat és a legszegényebb családok gyermekeit fogadták be.

1950-ben az állam betiltotta a szerzetesrendek működését, az erőszakos feloszlatás a Szalézi rendet is érintette. Sándor István kezdetben sekrestyésként tudott elhelyezkedni, de emellett tovább folytatta, immár illegalitásban, az ifjúsággal való foglalkozást: kirándulásokat, magánlakásokban összejöveteleket szervezett, és hittant tanított.

1949-ben, amikor az ÁVH besorozott állománya egy részéből három hónapos kiképzést követően létrehozták az egy-két száz fős pártőrséget, ebbe előszeretettel válogattak be árvaházban felnőtt fiatalokat. Így történt, hogy Sándor István tanítványi közül is bekerültek néhányan a pártőrség tagjai közé, és volt, aki továbbra is tartotta Sándor Istvánnal a kapcsolatot.

1951. február végén a hatóság tudomására jutott Sándor István illegális tevékenységének egy része, ezért titokban figyelni kezdték. Miután egy jóakaró bizalmasan értesítette erről Sándor Istvánt, a rendi vezetőség megszervezte számára a külföldre menekülést. Hamis útlevéllel már a nyugati határ közelében járt, amikor úgy döntött, inkább vállalja akár a vértanúságot is, de nem hagyja magukra a reá bízott fiatalokat.

Budapestre visszatérve, hogy letartóztatását elkerülje, Kiss István álnéven, és bejelentés nélkül lakott egyik rendtársa lakásában.

1952-ben egyrészt kitudódott, hogy Kiss István neve alatt valójában Sándor István rejtőzik, másrészt az Államvédelmi Hatóság tudomására jutott az is, hogy a legfőbb pártvezetők védelmét ellátó őrség egyik tagja aktív kapcsolatban áll vele, az illegális tevékenységet folytató szerzetessel.

Ebben olyan súlyos vétket láttak, hogy államvédelmis tisztek izgatása ürügyén 1952. július 28-án letartóztatták. A börtönben többször összeverték, de nem tudták beismerő vallomásra kényszeríteni. A hetekig tartó kihallgatásokat követően 15 társával együtt (kilenc ÁVH-s pártkatona, öt katolikus pap, illetve két civil, köztük egy 15 éves gimnazista lány) bíróság elé állították. A Budapesti Hadbíróság 1952. október 28-30. között tartott szigorúan titkos, zárt tárgyaláson hozta meg az ítéletet: A gimnazista lány nyolc évet kapott; négy főt, köztük Sándor Istvánt, kötél általi halálra ítéltek, a többieket 5-15 (összesen 125 év) börtönbüntetéssel sújtottak. (Később az egyik halálra ítélt büntetését életfogytiglanra változtatták.) Sándor István és két társa kegyelmi kérvényét 1953. március 12-én elutasították.

A halálos ítéleteket három hónap múlva, 1953. június 8-án hajtották végre.

Családja a letartóztatást követően hosszú ideig semmit sem tudott sorsáról. Csak 1955-ben kapott az édesapa értesítést, miszerint gyermekét demokráciaellenes szervezkedésért halálra ítélték, az ítéletet pedig végrehajtották.

A katolikus egyház Sándor Istvánt vértanúnak tekinti, mivel hitéért vállalta a halált. 2013. október 19.-én avatták Boldoggá.

forrás :Sz. V. L. Ottilia